Botlik László
(1963-2021)
Életének 58. évében elhunyt, itt hagyott bennünket szeretett kollégánk, Botlik László, mindenki Lacija, a Belügyi Szemle képszerkesztője, a BM Rendészeti Vezetőkiválasztási, Vezetőképzési és Továbbképzési Főosztályának munkatársa. Mielőtt a Főosztály munkatársa lett volna, már korábban is az adyligeti objektum kapuján érkezett minden reggel a munkahelyére, mert az akkori rendészeti szakgimnázium munkatársa volt, oktatástechnikai munkakörben dolgozott. Dános Valér, az akkori BM Közszolgálati és Személyzetfejlesztési Főigazgatóság vezetője „csábította át” egy épülettel arrébb, és kérte fel a képzéseket támogató fotózási, informatikusi feladatokra. Laci a kezdetektől fogva nélkülözhetetlen munkatársa lett a Főigazgatóságnak. Több évtizedes tapasztalattal rendelkező szakember volt az oktatástechnika, az oktatástechnológia, valamint a digitális fotózás területén. Állandó jókedvével, kedélyes beállítottságával mindig vidámmá varázsolta a hangulatot maga körül. Igazi színfoltja volt a Főosztály és a Szerkesztőség életének. Közvetlen, barátságos természete mellett komoly szaktudásával, készséges, mindig szolgálatkész hozzáállásával minden kollégának kivétel nélkül segített. Páratlan kreativitásával, konstruktív javaslataival, számos ötletével támogatta mindannyiunk munkáját. Az a szakember volt, aki mindig nyitott volt az újdonságokra, a változásokra. Elsőként alkalmazta a drónokat is, különleges felvételeket készítve, az országot járva Révész István kollégával. A Főosztály valamennyi eseményéről ő készített fotókat, videofelvételeket. Munkája igazi kincs valamennyiünk és az utókor számára.
Amikor valakit elveszítünk, aki néhány napja még velünk volt, óhatatlanul visszatekintünk, visszaemlékezünk a közösen eltöltött időre, az együtt átélt élményekre, eseményekre. Felidézzük, milyen is volt valójában. Milyen volt Laci? Aki ismerte, tudja, mindig mindenből viccet csinált, persze amikor és amihez kellett, komoly arcot vágott. Nem volt olyan, de tényleg nem volt, amire azt mondta volna, hogy nem lehet megcsinálni. És hogy mi volt még, ami fantasztikus volt benne? Az az őszinte lelkesedés, amellyel minden hivatali, nem hivatali megkeresést fogadott. Sajátjaként tekintett mindenki problémájára, megoldandó feladatára. Azt hiszem, mivel neki nem adatott meg, mi voltunk a családja. Együtt örült, ha valamely szerettünknek készítettünk az ő segítségével valamilyen különleges meglepetést. Büszkén sétált a folyosón a gyönyörű tablók mellett, amelyek szintén az ő keze munkáját dicsérik.
Elment, itt hagyott bennünket, de most nekünk a rosszabb. Bízunk benne, tiszta szívvel hisszük, hogy neki most már nagyon jó. Nem is lehet más, mert Laci végtelenül jó ember volt és a jók jót érdemelnek. Talán féltő, mosolygós szemeivel most is ránk tekint és ha tudna, mondana valami vicceset, hogy lelket öntsön belénk. Annyival tartozunk neki, hogy amit tőle tanultunk, a segítőkészség, a mindig türelmes szavak, a tökéletességre törekvés, tovább visszük, mint tőle kapott örökséget, stafétabotot, mert ezzel is csak ő él bennünk tovább.
Kedves Laci, mindig velünk leszel! Az a sok nemcsak tárgyi, de szellemi érték is, amelyet ránk hagytál, örökké velünk marad. Az örök világosság fényeskedjen Neked! Nyugodjál békében!