Keywords: policing, law enforcement, reflection, University of Public Service

Mit tudunk meg a tanulmányból?

Mindenekelőtt megismerkedünk a tisztjelölti jogállás fogalmával: „Ezen hallgatói kör révén biztosítható egy olyan rendvédelmi értelmiség kibocsátása, amely a szükséges rendészeti szocializáció mellett magas fokú jogi és rendészeti felkészültséggel kezdheti meg tiszti pályafutását az egyes rendvédelmi szerveknél.” (Christián & Erdős, 13.).
A továbbiakban a cikk megállapítja: „… a rendészeti szervek személyi állományának részleges elvándorlása prognosztizálható, ezzel egyidejűleg pedig az utánpótlást jelentő új generáció tagjai a rendészeti hivatás gyakorlására csak korlátozott mennyiségben toborozhatók.” (Christián & Erdős, 13.) A testületek megtartó ereje a lehetségesnél kisebb, a rendészeti szolgálat a szükségesnél kevésbé vonzó. Ezek a kihívások elérték a rendészeti felsőoktatást. A számok nyelvén: a Rendészettudományi Kar nappali tagozatára, 2012-höz képest, a jelentkezők száma 73,2%-kal csökkent. Apad az alkalmassági vizsgálatokon megfeleltek száma is. A felvételi pontarányok a bűnügyi szakon növekedtek ugyan, de – amint azt a tanulmány megjegyzi – a képzésbe már „erős kettes” érettségi eredménnyel is be lehet kerülni.
Ami a tanulmányaikat megszakítókat illeti, 2017 és 2020 között „… csaknem egy teljes évfolyamnyi tisztjelölt hagyta el a pályát már a képzés legelején.” (Christián & Erdős, 17.).
A leszerelési okokat keresve a szerzők korábbi pályaorientációs kutatásokat idéznek:
„… alacsony kötelezettségtűrés, vagyis azok az indokok, amelyek a tisztjelölti jogállás vagy a rendészeti hivatás jellegzetességeiből fakadó kötelezettségek elutasításával állnak kapcsolatban […] a Z generáció tagjai nem hisznek a hierarchiában […] Ha valaki az elvárásokat elemi szinten nem tudja jól tolerálni, nem tudna megmaradni a későbbiekben sem a rendészet szervezetében (amely köztudottan parancsuralmi rendszer), így jó, ha már az elején elmegy ettől a kedve.” (Csóka & Szakács, 2018, 23.). Úgy látszik, a felsőoktatás közelébe érkező korosztályok nem vonzódnak az olyan pályákhoz, amelyek a jelentkezők személyiségét nem elfogadni, hanem átalakítani akarják. A nemzetközi tapasztalatok is arra mutatnak, hogy ez a törekvés ellentmond a fiatalok egyre markánsabb önbecsülésének: „Az önbecsülés erőteljes szerepét egy 2010-ben elvégzett vizsgálat igazolta, melyet Brad Bushman és az Ohio Állami Egytemmel végzett. Arra a meglepő eredményre jutottak, hogy az egyetemisták többre becsülik az önbecsülés növelését, például egy jó osztályzatot vagy egy dicséretet, mint azokat a jutalmakat, amik az emberiséget az idők kezdetétől motiválják, például a kedvenc ételünk elfogyasztását vagy egy szexuális aktust. A Journal of Personality című személyiségpszichológiai szaklapban megjelent tanulmány szerint a fiatalokban minden egyéb vágyat felülmúl a pozitív visszajelzés iránti igény.” (Nádasi, Tari & Szander, 2020, 12.).
Nincs-e arról szó, hogy nem az új nemzedékeket kell „móresre tanítani”, hanem esetleg a befogadó közeg szellemisége vár megújulásra? Hazai kutatóink elmerészkednek idáig!
„A rendészeti szervek részéről tehát elvárható, hogy – a lehetőségek korlátai között – igyekezzenek alkalmazkodni az új belépők által támasztott újszerű elvárásokhoz […] Ez egy új generáció, és nem csak az oktatásban, de a rendőrség szervezetében is változást fognak generálni, ha bekerülnek, és bent is maradnak.” (Csóka & Szakács, 2018, 31.).
Természetesen, ami elvárható a rendészeti szervektől, az még inkább kötelezi a rendészeti tiszthelyettesek és tisztek képzésére létrehozott tanintézeteket.
„A jelenlegi tudásunk alapján már látszik, hogy az oktatásnak/oktatóknak igazodnia kell azon új igényekhez, melyek főleg a Z generáció viselkedési jellemzőinek ismeretében kirajzolódnak. A generációk eltérő szocializációja, identifikációja kiegészül azzal, hogy míg az oktatók poroszos tekintélytiszteletben szocializálódtak, az alkalmazkodást és az idősebb tekintélyszemély dominanciáját egyértelműen elfogadták/elfogadják, addig most olyan diákokkal találkoznak, akik már az információs társadalom tagjai. Ez utóbbi megállapítás azt jelenti, hogy a tekintély és tisztelet fogalmai felülíródtak, a fordított szocializáció értelmében már nem gondolják, hogy az idősebb ember a tudás letéteményese. Ez azonban jelentősen megváltoztatja az oktatással kapcsolatos kívánatos attitűdöt, és azt eredményezi, hogy az oktatásnak rugalmasabbá […] az oktatói magatartásnak hitelesebbé kell válnia. Ez érzelmi és értelmi erőfeszítést is igénylő feladat, ami gyakran hozhat létre konfliktushelyzeteket.” (Nádasi, Tari & Szander, 2020, 11.).
Beregnyei József, a rendészeti képzés nagy tapasztalatokkal rendelkező szakembere az Y generáció erényeit sorolja: „Legtöbbjük magabiztos, agilis, kifejezetten tehetséges, kreatív személy, aki a korábbitól jelentősen eltérő viselkedést mutat a tanulás és a munkavégzés területén. Nyilvánvalóan ezek fiatal életkorukra és az aktuálisan átélt életszakaszukra vezethető vissza [...] Társadalmi kapcsolataikat egy időben, egyszerre élik meg a valós és a virtuális világban. Leginkább az egyén szabadságát, a formalitásmentes közvetlen világot méltányolják. Olyan munkát kívánnak végezni, amit szeretnek is. Öntudatos munkavállalók, ha nem tetszik valami, nincsenek valamivel megelégedve, akkor odébbállnak, ezt minden különösebb érzelmi trauma nélkül teszik.” (Beregnyei, 2020, 106.). A Z generációról szólva így folytatja a jellemzést:
„Többségük számára a munkahelyek cserélgetése már nem meghökkentő, hanem természetes dolog […] nem ragadnak le egy-egy foglalkoztatónál, nem aggódnak amiatt, hogy adott pillanatban nincs biztos fizetésük, állásuk. Már az iskolákban is jól megfigyelhető, hogy a tanár a szemükben messze nem a tudás kizárólagos birtokosa, társaiktól, fórumokból előbb kérdeznek, mint tőlük. Ez fennállhat a közvetlen vezetőjük, felettesük tekintélyének el(nem)ismerése terén is. Náluk is prioritást élvez a munka és magánélet egyensúlyának megteremtése. Fontos számukra az újdonság, a kaland, így nem meglepő, hogy nem szeretik a monotonitást.” (Beregnyei, 109.).
A demokratikus hagyományokkal rendelkező társadalmak rendészete sem tud mit kezdeni a jelen ifjúságának karakterjegyeivel. Christián és Erdős érzékeli ezt a problémát, amikor az amerikai Rendőri Vezetők Kutatási Fórumának (Police Executive Research Forum) 2019-ben készült jelentését idézi, miszerint: „jelenleg a rendészeti hivatás munkaerőválsággal kényszerül szembenézni”. Hát még az olyan rendészet – és a mienk ezt a képet mutatja –, amelyik ragaszkodik százesztendős rendi hagyományaihoz, megkímélve magát minden reformtól és modernizációs kísérlettől. A „parancsuralom” olyan torzulásokkal fenyeget, amelyek ellentmondanak a rendészet eredeti társadalmi rendeltetésének: „Van egyfajta szemléletváltás a rendőrségi vezetésben. Hibát találni, felelőst találni, megbüntetni – ez a három fő szempont jelenik meg most a rendőri vezetésben. A mai fiatalok már ezt a fajta nagyon katonás, nagyon zárt rendszert egyre kevésbé tolerálják.” (Csóka & Szakács, 2018, 49-50.). Fontos megfigyelés, azzal a korrekcióval, hogy mi a merev vezetői kultúra okát nem valamiféle szemléletváltásban, hanem éppen a szemléletváltás hiányában keressük.
Kik azok az új „bennszülöttek”, akikre ekkora figyelem vetül? A válaszhoz napjainkban már hatalmas szakirodalom áll rendelkezésre. Lehetséges, hogy alakul egy új stúdium, amit akár generációelméletnek is nevezhetnénk. Merítsünk ebből néhány példát:
„A következő generációt az 1965 és 1979 között született, nomád archetípusba tartozó X nemzedék alkotja, akik olyan jelzőkkel írhatóak le, mint a gyakorlatias, jó ítélőképesség, iskolázott […] Az X generációt az Y követi, amely az 1980 és 1994 között születetteket foglalja magába, akik a hős archetípusába sorolhatóak. Az Y nemzedéket a Z generáció követi, amelyet   az 1995 és 2009 között születettek alkotnak. Ők a művész archetípusba tartoznak. Globális net generációnak is hívják őket, ugyanis ők azok, akik életük első percétől kezdve az infokommunikációs technológia világában élnek […] A folyamatos online jelenlét miatt azonban hajlamosak a környezetüktől való elidegenedésre, amely azt eredményezi, hogy konfliktuskezelési készségeik, valamint indulatkezelési technikáik nem fejlődnek ki kellő mértékben. A valódi társas kapcsolatok hiánya miatt jelentősen megemelkedett körükben az elmagányosodás, valamint a szorongásra és depresszióra való hajlam […] Dr. Pais Ella Regina a Z generáció legfontosabb jellemzőit a következőkben foglalta össze. Véleménye szerint ennek a nemzedéknek rendkívül fontos  a személyes szabadság, és inkább önmagukban bíznak, mintsem az őket körülvevő világban […] Egy folyamatosan változó világba születtek bele, így   az állandóság nem képvisel számukra jelentős értéket, amely az élet különböző területein megnyilvánuló alacsony mérték lojalitásukban érhető tetten […] Álláskereséskor az innovatív munkahelyeket részesítik előnyben a hagyományos, hierarchikus berendezkedés szervezetekkel szemben.” (Császár, Gárdián & Szikszai, 2020, 9-13.).
A korosztályok jellemzéséhez kívánkozik egy megjegyzés: Az X generáció képviselői, életkoruknál fogva, megtalálhatók a fegyveres testületek vezető posztjain, és ők adják a tanintézetek tanári karának törzsét is. Ha az előbbi, róluk alkotott diagnózis helyes, akkor komoly esély van arra, hogy a derék X-esek szót értsenek a globális net generációhoz tartozó fiatalabb beosztottaikkal és tanítványaikkal. Ha azonban ez az összhang nem jön létre, akkor    a nehézségek okait nem csupán a nemzedékek közötti különbségekben kell keresni.

Mi a baj a hierarchiával?

A  vészharangot  kongató  tanulmányban  kutatótársak  megállapítását idézik: „… a Z generáció tagjai nem hisznek a hierarchiában.” Pedig a hierarchiát    a digitális világ sem nélkülözheti. Minden élethelyzet alá-fölérendeltséget hordoz magában. A kiszolgáltatottság és a fölényhelyzet a társadalmi kapcsolatoknak valamennyi szférájában jelen van. A szülői többletjogosultság áldás akkor, ha az a gyermeki létből fakadó rászorultságot enyhíti, és tragédia akkor, ha az új érkezőket még kiszolgáltatottabbá teszi és jövőjük esélyeit rombolja le.
Nélkülözhetetlen az a hierarchia, ami az oktatás valamennyi szintjén teret ad a tanár autonómiájának és a diák tudásszomjának. Szívesen vetjük alá magunkat a gyógyítás és a kórház diktálta rendnek, ha meggyőződünk az orvos tudásáról és az egészségügy képességeiről. Se szeri se száma az olyan hierarchiáknak, amelyek mindannyiunk számára nélkülözhetetlenek, és amelyekben a Z generáció tagjai is hisznek.
 

Mit tudunk a rendészeti hierarchiáról?

Azt tudjuk róla, ami köztudomású: a legszigorúbb parancsuralmi rendszer, feltétlen engedelmességet követel, szervezete piramisszerű, a szakmai siker legfontosabb mércéje a magasabb posztok elnyerése. A katonai hivatásrenddel egylényegű. A belépés feltétele a szakítás a civil léttel és teljes azonosulás a választott szervezeti kultúrával.
A témában ismert egy elméleti-rendészettudományi álláspont: „A hierarchia mítosza akkor jelenik meg, amikor az alá-fölé rendeltség alkalmat kínál a jogi normák megsértésére, és a szervezeti struktúra ellentmond a rendészet társadalmi rendeltetésének […] A rendőrségi szervezet egységesítése azzal járhat, hogy minőségében eltérő szolgálati feladatokat azonos alaki rendben  kell végrehajtani. A feltétlen engedelmesség az egyik esetben nélkülözhetetlen (lásd csapaterő bevetése, ahol a parancsnak való engedelmesség hiányában  a rendőri egység maga is szervezetlen tömeggé válhat), a másik esetben értelmetlen (lásd közbiztonsági jelenlét, ahol a rendőr olyan azonnali reagálást igénylő helyzet elé kerülhet, amelynek megoldásához nem várhat parancsra), a harmadik esetben egyenesen elfogadhatatlan. (Lásd bűnügyi nyomozás, ahol a büntetőeljárási szabályok betartása a legfőbb kötelesség, a kriminalisztikai jártasság pedig szakmai minimum.) A feladatnak ellentmondó szervezeti felépítés akadályozza a szakmai fejlődést […] A szakmai feladatokkal össze nem egyeztethető szervezeti struktúra végtelenül pazarlóan bánik a rendelkezésére álló anyagi- és pénzügyi forrásokkal, de legfőképpen elherdálja  a szellemi energiákat.” (Finszter, 2018, 388–389.).
Lehet-e egyáltalán jó hierarchia? Természetesen lehet! Az előbbiekben már említettünk néhány pozitív mintát (család, iskola egészségügy). Vannak elgondolások az észszerűen működtetett rendészeti struktúrákra is. A rendőrségi korrupciót vizsgáló, 2000-ben született kutatási jelentés felrajzolt egy alternatívát, amit a következőkben felsorolt tulajdonságok alapján „jól integrált szervezetnek” nevezett:
 

• „A társadalmi rendeltetéssel összhangban álló feladatok: a közbiztonság oltalmazása, a bűnüldözés, a közrendet sértő vagy veszélyeztető jogellenes magatartások legitim erőszak birtokában történő elhárítása, az alkotmányos rend és az ország szuverenitásának nemzetbiztonsági védelme.
• A feladatokkal harmonizáló szervezet: decentralizálni mindent, amit lehetséges, centralizálni mindent, amit szükséges.
• A rendőrség működése felett a hatalommegosztás elvével összhangban gyakorolt kormányzati irányítás és igazságszolgáltatási kontroll.
• Önértéket hordozó közjog: a rendőrség a jog hadserege, működése nem  a parancsuralom, hanem az alkotmányos jog uralma alatt áll.
• A munkamegosztás primátusa: eltérő szakmai kultúrák eltérő hivatali rendet, képességeket és készségeket követelnek.
• Társadalmi kontroll: a rendészeti kultúrát a társadalom általános kultúrája formálja, a rendészet felelősséggel tartozik a társadalomnak, és nem tud működni társadalmi támogatás nélkül.
• Magas színvonalú szakképzés: csak az a képzés kaphat jó minősítést, amelyik az előzőekben felsorolt sajátosságok mindegyikére, azokkal harmonizáló megoldásokkal reflektál
• Vonzó életpályamodell: a teljesítmény mércéje a szakmai hozzáértés és nem a hierarchiában elfoglalt hely.
• Segítő ellenőrzés: az ellenőr szakember, az ellenőrzött partner és nem ellenség, a feltárt hibák elkövetőinek elmarasztalása nem cél, hanem eszköz, az ellenőrzés célja nem a büntetés, hanem a jobb szakmai teljesítmény.”
  (Küzdelem a rendőrségi korrupció ellen, Kutatási Jelentés, Rendőrtiszti Főiskola, Rendészeti Kutatóintézet, 2000, kézirat)

Bernhard Prestel, a magyar rendőrséget átvilágító Team Consult cég munkatársa, egy korai tanulmányában vázolta az alkotmányos jogállam elvárásait a rendőrség személyzetével szemben:

„A rendőrségi tisztviselő legyen

• autonóm lény, aki viseli a felelősséget,
• kommunikációra alkalmas,
• konfliktusokat és a stresszt vállaló,
• együttműködésre nyitott,
• döntésképes,
• járatos az új technikák alkalmazásában,
• megújulásra kész,
• nagy munkabírású és
• világnyelvek ismerője.” (Prestel, 1997, 134.).