Cél: A tanulmány célja, hogy bemutassa, mi okozza a három éve alkalmazható egyezség a bűnösség beismeréséről jogintézmény ritka igénybevételét.
Módszertan: A vizsgálódás keretében a szerzők ügyészekkel, nyomozókkal, vizsgálókkal, bírókkal és védőkkel készítettek interjúkat, áttekintették a jogintézménnyel kapcsolatban megjelent publikációkat, valamint megvizsgálták a rendelkezésre álló, egyezségre vonatkozó statisztikai adatokat.
Megállapítások: Az egyezség a bűnösség beismeréséről a hatályos büntetőeljárási törvény régi-új jogintézménye. A korábbi törvény lemondás a tárgyalásról jogintézménye tekinthető az elődjének, amelyet a többszöri törvénymódosítások ellenére is elvétve alkalmaztak az ügyészek, így nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, hogy gyorsítsák vele a büntetőeljárást, illetve tehermentesítsék a bíróságot. Az alkalmazás gyakoriságának növelését várták, illetve várják ugyanis az új jogintézménytől, amelynek szabályozása eltér az elődtől. A szerzők feltevései beigazolódtak, a tanulmányban statisztikai adatokkal támasztják alá a ritka igénybevételt: 2020-ban a vádemelések mindössze 0,0012%-ban került sor egyezség alapján vádirat benyújtására. A ritka alkalmazás okai közé sorolják, hogy az ügyészségi gyakorlatban előfordul, hogy egyezség helyett inkább az együttműködő terhelt intézményét veszik igénybe, esetleg a vád tartalmára tesznek informális ígéretet, ha a gyanúsított beismerő vallomást tenne. A nyomozó hatóságtól nagyobb odafigyelést követelne az intézmény, és nehéz az egyezkedési pozíció a védelem számára is. A szerzők megállapítása szerint az sem vezet jó irányba, ha csupán statisztikai megfontolásból kerül sor az egyezség alkalmazására.
Érték: A tanulmány hozzájárulhat ahhoz, hogy a jogalkalmazói gyakorlat változzon, és gyakrabban kerüljön sor az egyezség jogintézményének alkalmazására. A változások figyelemmel kísérése újabb publikációk témája lehet.