A Hableány hajókatasztrófa dél-koreai sajtóvisszhangja

oldalcim

A Hableány hajókatasztrófa dél-koreai sajtóvisszhangja

                                                                                                  

                                                                                                     Balázs Lilla

                                                                                               Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar 
                                                                                                                              egyetemi hallgató
                                                                                                         Keleti nyelvek és kultúrák (japán - koreai)


                                                              A Hableány hajókatasztrófa dél-koreai sajtóvisszhangja
 

 

Absztrakt

A 2019 májusában a Dunán bekövetkezett Hableány nevű hajó katasztrófáját követő mentési munkálatokról, valamint a magyar szervek teljesítményéről a dél-koreai sajtóban pozitív vagy tárgyilagos beszámolók jelentek meg. Az országban élő halotti kultúra hagyományai miatt igen fontos volt a holttestek megtalálása, de a mentés folyamata – az eltűntek keresésének nehézségeit megértve – vádló hangvétel nélkül került a hírekbe.
 

Kulcsszavak: Hableány, hajókatasztrófa, sajtóelemzés, Dél-Korea, katasztrófavédelem, mentés, halottkutatás
 

Bevezetés

2019. május 29-én, 21 óra 5 perckor, a Margit híd lábánál a Hableány nevű sétahajónak nekiütközött a gyorsabban haladó, jóval nagyobb Viking Sigyn nevű svájci szállodahajó. Ennek következtében a Hableány, fedélzetén 33 dél-koreai turistával és két fős magyar legénységgel körülbelül 5-7 másodperc alatt felborult és elsüllyedt. Hét koreai túlélőt kimentettek és megkezdték a többi utas keresését, akik közül a megtalált halálos áldozatok száma 27 fő volt. 2019 októberében egy embert még kerestek. Az esemény megrázta a magyar és a nemzetközi közvéleményt, és komoly figyelmet kapott a dél-koreai sajtóban is.
Jelen tanulmány nem magával a balesettel foglalkozik, hanem az azt követő munkálatok leképeződésével a koreai híradásokban. Azzal, hogy hogyan látták a dél-koreaiak a mentést, a magyar hatóságok teljesítményét és a holttestek megtalálásának folyamatát, amely a dél-koreai halotti kultusz miatt igen nagy jelentőséggel bírt az érintettek számára.
 

Gaekgwi, a szellem, aki távol halt meg otthonától

A dél-koreai kultúrában a halálhoz, temetkezéshez és a gyászhoz számos hit, hiedelem és hagyomány kötődik. A régi, konfucianizmushoz kapcsolódó szokások modern világunkhoz igazodva ma is léteznek, és sok család valóban követi is ezeket. A konfucianizmus egyik legfontosabb forrása a Choson-dinasztia alatt írt Négy Rítus könyve, amely négy kötelező rítust ír elő: ezek a beavatási rítus, a házasság, a temetés és az ősök tisztelete (Lee, 1997).
A haldokláshoz és a halálhoz kapcsolódó szokások és rituálék kidolgozottak és részletesek a koreai kultúrában. A szokások kiterjednek a haldoklás folyamatára, az elhunyttal kapcsolatos teendőkre, a lelkek távozásának és kiengesztelésének biztosítására, a temetésre és a gyász kezelésére is (URL1). A végtisztelet megadása érdekében az emberek igyekeznek otthonukba vinni a haldokló családtagjaikat, és mindenképpen biztosítani, hogy legalább valamelyik – saját nemű – családtag jelen legyen a haldokló személy utolsó pillanataiban. A gyásszal és a temetéssel kapcsolatos további teendők is kidolgozott, rituális menetrend szerint történnek, amelyben a teendők részletesen meghatározottak (például a halott felöltöztetése a fájdalom rituális kifejezése, szertartásmesteri feladatok, a temetés lebonyolítása, a tradicionálisan három évig tartó gyászidőszak feladatai és előírásai). (Drjenovszky, én. n.)
A konfuciánus ideológia szerint az alapvető társadalmi irányelvek (a kor szerinti hierarchia, a nemek szerinti elkülönülés, a családi egység, a leszármazás folytonossága és az őstisztelet) a halállal kapcsolatos szertartásokban is erősen megjelennek. A temetkezési szertartásokban ezért nagy szerepet kap a három kötelező elem rituális végig vitele: a test eltemetése, az ősöknek járó megemlékező szertartás elvégzése és az elhunyt meggyászolása. Ehhez természetesen elengedhetetlenül szükséges az eltávozott testének jelenléte. A modern temetkezési szertartásban az elhunyt három napig a kórházban található temetkezési házban marad. Itt fogadja a család a látogatókat, akik részvétüket nyilvánítani jönnek, majd ezt követi a temetési szertartás. Az előírt rítusok egyaránt szolgálják a halott fizikai eltemetését, az elhunyt számára kötelező tisztelet megadását, lelkének támogatását az áthaladásban, valamint a családtagok számára a gyászfolyamat mederben tartását.
Mivel a koreai kultúrában az elhunyt ősök tisztelete központi szerepet játszik, illetve hitük szerint befolyásolja a várható gyermekáldást is, a végtisztesség megfelelő megadása igen nagy fontossággal bír a gyászoló rokonság számára (Bell, 2019).
Az előírásoknak megfelelő végtisztesség megadására azonban nincs mindig lehetőség, hiszen mindig akad tragikus, váratlan haláleset, vagy ami még ennél is rosszabb, nyom nélküli eltűnés. A régi dél-koreai hitvilág szerint, ha az ember az otthonán kívül, idegen helyen, ismerősök jelenléte nélkül hal meg, a lelke nem nyugszik, céltalanul barangol, amíg kísértetté nem válik, aki bajt hoz családjára és embertársaira.
A koreai sámánizmusban úgy hitték, hogy azok, akik a rájuk kiszabott idő előtt haltak meg, megfulladtak, öngyilkosság, gyilkosság vagy az úton bekövetkezett tragikus halál áldozatává váltak, gaekgwi/gaeksagwi-vé, vándorló szellemmé lesznek, akik kísértik az élőket. Az emberek attól tartottak, hogy ezek a lelkek haláluk után az élők között ragadnak, az emberek között sodródnak, bajt, betegséget, járványokat és szerencsétlenséget okozva (Chung, 2013). A gaekgwi szó jelentése is erre utal: szellem, aki távol halt meg otthonától.
Dél-koreai szempontból tehát rendkívüli fontosságú az eltűntek megtalálása, a testek hazahozatala, és számukra a megfelelő végtisztesség megadása. Enélkül ugyanis nemcsak a család, hanem – hitük szerint – maga az elhunyt szelleme sem tud megnyugodni és továbblépni (Walraven, 2006).
A Hableány katasztrófája mindezek miatt többszörösen is fájdalmas volt a családtagok számára: szeretteik úton, hazájuktól és családjuktól távol, váratlanul fulladtak meg/haltak meg. A végtisztesség megadását pedig nemcsak a fizikai távolság, hanem az is akadályozta, hogy több személyt eltűntként kerestek, sok esetben holttestük napokig nem került elő. Így a családtagoknak nemcsak azzal kellett szembesülniük, hogy szerettük tragikus körülmények között elhunyt, de azzal a lehetőséggel is szembe kellett nézniük, hogy holttest hiányában nem tudnak elbúcsúzni tőle, az elhunyt számára a megfelelő végtisztesség nem biztosítható, s rokonuk lelke talán soha nem fog végső nyugalmat találni.
A tragikus balesetben – a mentés mellett – ezért kiemelkedően fontos hatósági feladat volt az összes eltűnt utas holttestének megtalálása és biztonságos hazajuttatása. A következőkben olvasható sajtóelemzés e szempont kiemelt figyelembevételével történt. Fő kérdése az volt, hogy hogyan látja az anyaország a magyar hatóságok mentési erőfeszítéseit egy ilyen váratlan, tragikus és sok érzelmet kavaró helyzetben.
 

Alkalmazott eszközök és módszerek

Ez a tanulmány többségében a koreai nyelvű Naver kereső programmal talált, koreai nyelvű online források tartalomelemzésével készült. A kutatás 2019. október 27–31. között zajlott, s az akkor elérhető források feldolgozásával történt. A kereséshez felhasznált kulcsszavak: Hableány, Hableány mentés, Hableány TEK. A tanulmány 20–25 darab, a kulcsszavakat tartalmazó online cikk és 2–5 dél-koreai híradó online felületre feltöltött klipjeinek tartalma alapján készült.
 

A Hableány hajókatasztrófa dél-koreai és japán sajtóvisszhangja

A Hableány süllyedését tragikus balesetként fogadta a dél-koreai sajtó, a történteket először említő cikkek tömören közlik az elérhető információkat. Többször is említésre kerülnek a mentést segítő dél-koreai erőforrások. A kezdeti mentéssel kapcsolatban a magyar hatóságok és az azon kívüli segítő erők tevékenységeit is részletezik. A tanulmányhoz a Naver kereső programmal talált cikkek közül nincs olyan, amely a magyar szervek teljesítményét kritizáló vagy negatív hangvétellel közölné. Az írások tényként kezelik a mentést végzők kompetenciáját a folyamatban.

 „… azt is megállapították, hogy a (hajó) kiemelésének ideje a magyar TEK megítélésén múlik.” (URL2)

A dél-koreai sajtóban a mentés folyamatát a magyar hatóságokkal közös erőfeszítésként írják le, sokszor említik a dél-koreai mentőcsapatokat. Nagy hangsúlyt fektetnek arra, milyen lépéseket tett a Koreai Köztársaság elnöke, Mun Dzsein annak érdekében, hogy segítse a mentést.
A japán sajtóban is említést tesznek a balesetről. Itt is teljesen objektívan, tömören foglalják össze a történteket. Néhányszor említik a hajó nevét, ezért cikkeket a Hableány kifejezés helyett inkább a magyar sétahajó és süllyedés kifejezésekre kereséskor találtunk.
A dél-koreai híradóban, amikor az előkerült holttestekről, különösen az azok között lévő gyermekekről és idősekről volt szó, éreztették az esemény tragikusságát, de ezen túlmenően a cikkekben érzelmi töltés nélkül tényeket soroltak a mentésről, és semlegesen közölték az eseményeket. A mentést akadályozó elemként említették a rossz időjárást, a Duna magas vízszintjét és a gyors vízáramlást.

 „Késő este és rossz látási viszonyok voltak. Úgy tűnt a fekete víz még az erős fényszórót is elnyeli.” (URL3)

A fejleményeket részletesen figyelemmel kísérte a dél-koreai sajtó, több felületen is közvetítették az információt. A magyar hatóságok lépéseit vélemények nélkül, tárgyilagosan írták le.

 „A mentést vezető magyar rendőrség Terrorelhárítási Központja (TEK) – a repülőgépek vagy drónok által okozott zavarok megelőzésének érdekében – javaslatot tett egy repülési tilalmi övezet létrehozására a keresési terület felett.” (URL4)

A híradásokban pontos leírásokra törekedtek, például a mentéssel, a hajó kiemelésével kapcsolatos események időpontját legtöbbször percre pontosan megadták, rendszeresen említésre került, hogy mennyi idő telt el a süllyedés óta.

 „A hajótest felemelését délután egykor befejezték (koreai idő szerint 20 órakor), és a Hableányt 13:07-kor egy mozgatható uszályra helyezték.” (URL5)

Részletesen leírták a munkálatokat, a használt felszerelést, és hogy a Hableányon hol, illetve a Duna mentén, a baleset helyszínétől hány kilométerre találtak holttesteket. A hajót kiemelő Clark Ádám úszódaru és a víz feltérképezéséhez használt szonár is több cikk témája volt. A használt felszerelést high-tech szóval illették.
A holttestek kimentéséről olyan részletek is megjelentek a dél-koreai sajtóban, amelyek a magyar sajtóban nem kaptak kiemelt szerepet.

 „Azért, hogy a kiemelés közben megakadályozzák a holttestek elsodródását, a Hableány sérült ajtóira és ablakkereteire hálót szereltek fel.” (URL6)

Beszámoltak róla, hogy a magyar búvárok életüket kockáztatták a mentés közben, valamint a Duna sodrása okozta veszélyek hogyan akadályozták a műveleteket.

 „… a búvárcsapat 2–3 méteres létrán ereszkedett le a vízbe, de mivel a víz zavaros és gyors folyású volt, nem láttak semmit. A (csapatok) kivonásakor az oxigénpalack csöve beakadt a létrába. Végül a mentőcsapat nem tudott kijutni addig, amíg az oxigénpalackot le nem vágták.” (URL7)

Rendkívül pozitív fényben tüntették fel azokat, akik alámerültek a Duna átfésülésének érdekében. Idézeteket is lehetett olvasni a magyar búvároktól, melyekben a motivációjukat és a mentésben való segítésük fontosságát tárgyalják, ezáltal kedvező képet alkottak róluk.
 

Összefoglalás

Összességében megállapítható, hogy a dél-koreai sajtóban a Hableány hajóbalesetét egy tragikus eseményként közölték, a mentőakciókat a magyar és dél-koreai szervek közös erőfeszítésének, nemzetközi összefogásának tekintették. Rendszeresen említették, hogy Dél-Korea milyen segítséget küldött. A mentést késleltető akadályként jelezték a Duna sodrását, zavarosságát, valamint a magas vízszintet. A cikkekben leírták, hogy a magyar hatóságokon múlt a munkálatok ideje, ütemezése és kivitelezése. A magyar szervek teljesítményét és a felhasznált felszereléseket összességében megfelelőnek tartották, tisztában voltak vele, hogy a búvárcsapatok saját életüket veszélyeztették az eltűntek keresése közben. A kultúra és a halotti szokások miatt is fontos volt az eltűntek megtalálása, de a koreai sajtóban nem található kritika arról, hogy a mentés mennyi időbe telt, vagy hogy miért keresték sokáig a holttesteket. Minden új fejleményt a lehető legpontosabb időponttal közöltek, a baleset óta eltelt napokkal együtt. A hírekben kritika nem jelent meg a magyar mentési erőfeszítésekkel kapcsolatban, a beszámolókra leginkább tárgyilagos pozitivitás, informáló jelleg jellemző.
 

Felhasznált irodalom


Myung, C. sub (ed.) (2013): Encyclopedia of Korean Folk Beliefs. In: Encyclopedia of Korean Folklore and Traditional Culture, Vol. II. Seoul: The National Folk Museum of Korea

Drjenovszky Zs. (é. n.): Dél-Korea tegnap és ma. Elektronikus kiadvány. https://terebess.hu/keletkultinfo/drjenovszky.html

Walraven, B. (2006): Ghost Catchers in Contemporary Korea. Sungkyun Journal of East Asian Studies, 6, 1–30.

Bell, M. (2019): North Korea’s Missing Dead. https://www.academia.edu/39708495/North_Korea_s_Missing_Dead_Pdf

 

A cikkben található online hivatkozások

 

Fotó: MTI 

thisContent

450