A menekültek helyzetének rendezése a második világháború után az egyik legégetőbb kérdés volt Európában. A háború utáni kényszermigrációs mozgások Magyarországot is érintették, azonban hazánk a kommunista hatalomátvétel után igyekezett hermetikusan lezárni határait, és a ki- és befelé irányuló migrációt teljes mértékig ellenőrizni, illetve – amennyiben ez lehetséges volt – visszaszorítani. Menekültek befogadására a címben jelzett korszakban mindössze néhány esetben került sor, politikai-ideológia alapon, az állampárt legfelsőbb szinten megszületett döntését követően. Ilyenek voltak az 1940-es évek végén érkező görög, vagy az 1970-es évek elején érkező chilei menekültek csoportjai. Ezen kis számú, jórészt baloldali-kommunista érzelmű személyeknek azonban – a korszak szerény viszonyai között – valóban felkínálták a Magyarországon hosszú távon történő beilleszkedés esélyét. Az 1980-as évek második felében Románia felől érkező menekülthullám jellege, motivációja azonban egészen más volt, és kezelésének egyfajta megoldásaként csatlakozott hazánk 1989 márciusában az 1951. évi menekültügyi egyezményhez.